NYELVEK/LANGUAGES: Spanisch /
TANULMÁNYAIMRÓL
Nem ismerhettem Seherezádét.
Nem a bagdadi paloták falai közt tanultam a mesélést.
Montevideo régi kávézói voltak számomra az egyetemek.
Névtelen mesélőktől tanultam meg mindazt, amit tudok.
Abban a kevés hivatalos oktatásban, amiben részesültem, rettentő rossz voltam történelemből.
A kávézókban fedeztem fel, hogy a múlt jelenné válhat, hogy az emlékeket olyan módon is el lehet mesélni, hogy a múlt helyett újra a jelen részévé váljanak.
Nem emlékszem az első tanárom nevére, sem az arcára.
Az egyik törzsvendég volt, azok közül akik még mindig összegyűlnek azokban a kávézókban, amik még megmaradtak, hogy felidézzék azokat az időket, amikor még volt idő arra, hogy az ember az időt múlassa.
Ő mesélte ezt a történetet, ott a barátok körében. Egy történetet 1904-ből.
A korából látszott, hogy még csak meg sem születhetett abban az időben, de mégis úgy beszélt, mintha ott lett volna maga is.Ez volt az első lecke: a művészet egy olyan hazugság, ami az igazat mondja.
Hallgatva tanultam meg, hogyan lehet úgy elmesélni egy történetet, hogy újra megtörténjen, amikor elmesélik, hogy hallani lehessen a lovak páncéljainak ütközésének távoli zaját, és látni lehessen patáik nyomát a homokban, akárha kő vagy fa borítja is a padlót.
Az igazat megvallva, az az ember hazudott, mikor azt mondta, hogy bejárta a véráztatta csatamezőt a harc után és látta a halottakat. Azt mesélte, hogy az egyik halott egy angyal volt. Egy gyönyörű férfi vértől átitatott fehér hajpánttal a homlokán. A hajpánton ez állt: "A hazáért és ő érte", és golyó az ő-t átlyukasztva találta el.
AZ ELSŐ PRÓBATÉTELEM A MESÉLÉS MŰVÉSZETÉBEN
Fordítás: Réka Pálinkási
Peruban 2011 telén nagy örömömre alkalmam nyílt két hosszú "kezdő mesemondó" kurzust is tartani (2x 21h), melyeken öregdiákként megoszthattam tapasztalataimat a mesélés művészete iránt érdeklődőkkel. Miközben próbáltam megfogalmazni néhány gondolatomat, ezekre a szövegekre bukkantam. Mivel sok tekintetben osztom Eduardo Galeano nézeteit, megosztom most azokkal is, akik még keresik saját útjukat és szavaikat a mesemondás világában. Vettem a bátorságot, és kiemeltem néhány mondatot, különösen fontosnak érzem a Bolíviával kapcsolatos részt.
Tanulmányaimról, a mesélés művészetéről és a szavak útjairól
Eduardo Galeano
TANULMÁNYAIMRÓL
Nem ismerhettem Seherezádét.
Nem a bagdadi paloták falai közt tanultam a mesélést.
Montevideo régi kávézói voltak számomra az egyetemek.
Névtelen mesélőktől tanultam meg mindazt, amit tudok.
Abban a kevés hivatalos oktatásban, amiben részesültem, rettentő rossz voltam történelemből.
A kávézókban fedeztem fel, hogy a múlt jelenné válhat, hogy az emlékeket olyan módon is el lehet mesélni, hogy a múlt helyett újra a jelen részévé váljanak.
Nem emlékszem az első tanárom nevére, sem az arcára.
Az egyik törzsvendég volt, azok közül akik még mindig összegyűlnek azokban a kávézókban, amik még megmaradtak, hogy felidézzék azokat az időket, amikor még volt idő arra, hogy az ember az időt múlassa.
Ő mesélte ezt a történetet, ott a barátok körében. Egy történetet 1904-ből.
A korából látszott, hogy még csak meg sem születhetett abban az időben, de mégis úgy beszélt, mintha ott lett volna maga is.Ez volt az első lecke: a művészet egy olyan hazugság, ami az igazat mondja.
Hallgatva tanultam meg, hogyan lehet úgy elmesélni egy történetet, hogy újra megtörténjen, amikor elmesélik, hogy hallani lehessen a lovak páncéljainak ütközésének távoli zaját, és látni lehessen patáik nyomát a homokban, akárha kő vagy fa borítja is a padlót.
Az igazat megvallva, az az ember hazudott, mikor azt mondta, hogy bejárta a véráztatta csatamezőt a harc után és látta a halottakat. Azt mesélte, hogy az egyik halott egy angyal volt. Egy gyönyörű férfi vértől átitatott fehér hajpánttal a homlokán. A hajpánton ez állt: "A hazáért és ő érte", és golyó az ő-t átlyukasztva találta el.
AZ ELSŐ PRÓBATÉTELEM A MESÉLÉS MŰVÉSZETÉBEN
Llallagua falu lakói a bányászatból éltek, és a bánya felemésztette fiait. A tárnákban, a hegyek gyomrában keresték az ónt és ebben a vadászatban néhány év alatt odalett a tüdejük és életüket veszették.
Töltöttem ott egy kis időt, és lett köztük néhány barátom.
Aztán eljött a búcsúzás ideje.
Egész éjjel a bányászokkal ittam, énekeltünk bánatról, vicceket meséltünk, ami még rosszabb.
Hajnal felé, mikor már közelgett a bányászokat munkába hívó sziréna megszólalásának ideje, a barátaim elhallgattak, mind egyszerre, és egyikük megkérdezte vagy kérte v követelte:
–És most barátom, meséld el nekünk milyen tenger.
Nem válaszoltam.
Ragaszkodtak hozzá:
–Meséld el, meséld el nekünk milyen a tenger.
Egyikük se fogja látni soha a tengert, mind korán meghalnak majd így nem tehettem mást, el kellet hoznom nekik a tengert, ami olyan messze volt, olyan szavakat kellett találnom, amiktől bőrükön érezhették a tenger sós vizét.
A SZAVAK ÚTJAIRÓL
Néhány hónapja mexikói diákoknak olvastam fel néhány elbeszélést.
Az egyik elbeszélés, az Idő szájai című könyvemből, arról szól, hogy Federico García Lorcát, a spanyol költőt lelőtték, és műveit betiltották Franco hosszú diktatúrája alatt, és hogy egy uruguayi társulat bemutatta egyik művét Madrid egyik színházában annyi év kötelező csend után. A darab végén elmaradt a taps, amit a színészek vártak, a közönség a lábával tapsolt, a földön dübörögtek a lábak, és a színészek elámultak. Nem értették az egészet.
Ilyen rosszul játszottak volna? Mikor elmesélték nekem, arra gondoltam, hogy a lábak dobogása a földön a szerzőnek szólt, akit lelőttek, mert vörös volt, homoszexuális, és furcsa, a dobogás azt üzente:
–Hogy tudd Federico, mennyire köztünk élsz.
És amikor a Mexikói egyetemen ezt elmeséltem, olyasmi történt, ami még soha a korábbi alkalmakkor mikor ezt a történetet mondtam: a diákok a lábukkal tapsoltak, szívvel-lélekkel dobogtak a földön, és így folytatták a történetemet, és folytatták azt amiről a történet szólt, mintha ez a jelenet abban a bizonyos madridi színházban játszódott volna annyi évvel korábban.
És ez a második vihara a lábak dobogásának szintén a kivégzett költőnek szólt, újra azt üzenete: Hogy tudd Federico, mennyire köztünk élsz.
© Eduardo Galeano. A szöveg a Creative Commons engedélyével került kiadásra. A szöveg nem kereskedelmi célú másolása, terjesztése és közzététele engedélyezett, szó szerinti formában a szerző és a forrás megnevezése mellett.
Fuente: http://www.circulobellasartes.com/ag_ediciones-minerva-LeerMinervaCompleto.php?art=368&pag=1#leer
Töltöttem ott egy kis időt, és lett köztük néhány barátom.
Aztán eljött a búcsúzás ideje.
Egész éjjel a bányászokkal ittam, énekeltünk bánatról, vicceket meséltünk, ami még rosszabb.
Hajnal felé, mikor már közelgett a bányászokat munkába hívó sziréna megszólalásának ideje, a barátaim elhallgattak, mind egyszerre, és egyikük megkérdezte vagy kérte v követelte:
–És most barátom, meséld el nekünk milyen tenger.
Nem válaszoltam.
Ragaszkodtak hozzá:
–Meséld el, meséld el nekünk milyen a tenger.
Egyikük se fogja látni soha a tengert, mind korán meghalnak majd így nem tehettem mást, el kellet hoznom nekik a tengert, ami olyan messze volt, olyan szavakat kellett találnom, amiktől bőrükön érezhették a tenger sós vizét.
A SZAVAK ÚTJAIRÓL
Néhány hónapja mexikói diákoknak olvastam fel néhány elbeszélést.
Az egyik elbeszélés, az Idő szájai című könyvemből, arról szól, hogy Federico García Lorcát, a spanyol költőt lelőtték, és műveit betiltották Franco hosszú diktatúrája alatt, és hogy egy uruguayi társulat bemutatta egyik művét Madrid egyik színházában annyi év kötelező csend után. A darab végén elmaradt a taps, amit a színészek vártak, a közönség a lábával tapsolt, a földön dübörögtek a lábak, és a színészek elámultak. Nem értették az egészet.
Ilyen rosszul játszottak volna? Mikor elmesélték nekem, arra gondoltam, hogy a lábak dobogása a földön a szerzőnek szólt, akit lelőttek, mert vörös volt, homoszexuális, és furcsa, a dobogás azt üzente:
–Hogy tudd Federico, mennyire köztünk élsz.
És amikor a Mexikói egyetemen ezt elmeséltem, olyasmi történt, ami még soha a korábbi alkalmakkor mikor ezt a történetet mondtam: a diákok a lábukkal tapsoltak, szívvel-lélekkel dobogtak a földön, és így folytatták a történetemet, és folytatták azt amiről a történet szólt, mintha ez a jelenet abban a bizonyos madridi színházban játszódott volna annyi évvel korábban.
És ez a második vihara a lábak dobogásának szintén a kivégzett költőnek szólt, újra azt üzenete: Hogy tudd Federico, mennyire köztünk élsz.
© Eduardo Galeano. A szöveg a Creative Commons engedélyével került kiadásra. A szöveg nem kereskedelmi célú másolása, terjesztése és közzététele engedélyezett, szó szerinti formában a szerző és a forrás megnevezése mellett.
Fuente: http://www.circulobellasartes.com/ag_ediciones-minerva-LeerMinervaCompleto.php?art=368&pag=1#leer
Fordítás: Réka Pálinkási
0 comentarios:
Publicar un comentario